Idén sem örülhetünk fehér karácsonynak. De helyette van egy gyönyörű karácsonyi történetem. Lesz benne hó, fenyőfa, emlékek és szeretet. Apukám, Klement János írásával kívánom, hogy mindenki idézze fel a szíve mélyén rejtőzködő, ehhez hasonlóan szép családi történeteket. Ez a karácsony. Ez a boldogság.
Békés ünnepeket kívánok mindenkinek! Karola

Egyházasgerge

Nem történetet mesélek. Talán csak egy hangulatot igyekszem. Nincsen se eleje, se vége. Még csak nem is érdekes. De mikor ezt az adventi Bach kantátát hallgatom (J.S.Bach: BWV 61 – Nun komm, der Heiden Heiland), mindig ez a „mozgókép” játszódik le bennem. (Ez az 1. adventi vasárnap kantátája, s az első ütemek nyugodt, méltóságteljes „lépései” azok, amik az emlékképeimet felidézik.) Tudjátok, már én abban a korban vagyok, hogy egyre több az emlékem, és vészesen fogynak a még előttem lévő „le nem játszott” sztorik.
Valamikor az 1980-as évek közepén, december 22-én vagy inkább 23-án történt, Egyházasgergén. Édesanyám erősen nyugtalankodott, hogy „nem lesz karácsonyfánk”! Ami konkrétan azt jelentette: „Ember! Menjél már fáért, mert soha nem fogjuk tudni feldíszíteni!” „Ne idegeskedj! Nagyon szépet hozok! Minek sietsz annyira?” – volt a válasz apám részéről. De most már ő is úgy érezte, nem lehet tovább halogatni a dolgot. Szólt nekem, hogy menjek vele, hozzunk karácsonyfát. Úgy képzeljétek el, hogy nagyon sok hó esett akkor, minden tiszta fehér volt. Apámnak konkrét elképzelése volt, nem bízott semmit a véletlenre. (Szerintem már előzőleg kinézte a lehetséges megoldásokat). Beindította a Tudort (kis teherautó), és irány a Kerekdomb. Friss hó mindenfelé, azt hiszem csak azért tudtunk menni az úton, mert a traktorok letaposták. Még gyönyörű tájat, ha el tudtok képzelni…! Képeslapokon sem látni hasonlót. A Cinege-kút környéke is hófehér volt. Mi mentünk tovább, és a Kerekdomb előtt megálltunk. Gyalogosan folytattuk utunkat, a majd’ egy méter magas, érintetlen hómezőben. A Mica-völgy szélén egy vékony kis „fenyves-csík” található, szerintem még ma is ott van. Két-három példány közül kiválasztottuk a legszebb fenyőfát. Az egész két percig ha tartott, no nem nekem köszönhetően. Vittük a kivágott fát a teherautó felé. Lépkedtünk abban a vakítóan fehér hóban, mindenütt az érintetlen természet, csak a lábnyomaink árulkodtak arról, itt emberek jártak. Az egész annyira filmszerű: szinte látom magunkat ahogyan feltörjük a szűz havat, a két végén fogva a fát. A karácsony „kézzelfogható” közelsége, a hófedte táj szépsége, talán apám „otthonossága” az erdőben? Nem tudom, mi okozta, de olyan ritkán érezhető derű – félve írom le – b o l d o g s á g töltötte el szívemet, ami, látjátok, harminc év múltával is könnyedén felidézhető.
Anyukámnak sem okoztunk csalódást, naná, hogy szép volt a fa! A legegyenesebb, a legarányosabb volt az egész erdőben. Nem tudom, nem emlékszem, milyen ajándékokat kaptam akkor. (Vagy az utána következő években) De ez az emlékkép, Apámmal, a Szülőföldemmel, a Karácsonnyal mindig velem lesz! Gyönyörű délután volt.
Azt kívánom, hogy Ti is megéljetek sok-sok ilyen felejthetetlen szép napot, sok-sok BOLDOG KARÁCSONYT!”