Általános iskolásként a decemberi időszak igen sűrű volt, de mégis tele volt varázslattal. Kezdődött a Mikulás érkezésével otthon és az iskolában, aztán Luca-napi vásár, zongoravizsga, iskolai koncert, kórus fellépés. Minden hétre jutott valami, ami miatt ünneplőbe kellett öltözni, ami miatt izgulni kellett, készülni, várakozni. A fellépő cipőm egy hónapon keresztül nejlonzacskóban várt arra, hogy újra és újra színre lépjen, a fehér blúz alig száradt meg, gyors vasalás után ismét szükség volt rá. Imádtam. Pontosan emlékszem az ilyen programok utáni esti fáradtságra és örömre, arra a jóleső kimerültségre, amit hazafelé bandukolva éreztem. Rengeteg élmény, öröm és siker. És olyankor mindig jött az érzés: még, még, még! Legyen még holnap is koncert, lehessen énekelni, legyen még holnap is zongoravizsga, lehessen izzadt tenyérrel izgulni, zongorázni, meghajolni, szusszanni és örülni, hogy sikerült. Kezdődjön minden elölről, mert olyan nagyon jó volt! Hiába volt a hátam mögött sok-sok kimerítő esemény, mégis élményekkel és sikerekkel gazdagabban köszönthetett rám a karácsony, hisz az addig vezető út is ünnep volt. Tele zenével és boldogsággal.

Ehhez képest, felnőttként ez az időszak nagyrészt arról szól, hogy feladatok sokaságát igyekszünk karácsonyig elvégezni otthon is és a munkahelyünkön is. Persze mindenki ezt teszi, ezért akármerre nézek, sietség, hajtás, pörgés, stressz, görcsös megfelelni akarás és tökéletességre törekvés az eredmény. Sokat beszélünk arról, hogy ilyenkor a lelkünket kell az ünnepre felkészíteni, de vajon megtesszük? Meglehet így tenni egyáltalán? Csodálkozunk azon, hogy karácsony estén a legtöbben elpattant idegszálaikat összeragasztgatva lerogynak az asztal mellé és a túlélésre koncentrálnak, ami nem ritkán konfliktusok kirobbanását eredményezi? Szerintem okosabb, ha valamiféle „elterelő hadműveletbe” fogunk és elővesszük a legsimulékonyabb, legtürelmesebb oldalunkat. Nekem (is) igen nehezen megy. De próbálkozom. Akkor is, ha a villamoson meglök valaki, akkor is, ha a boltban eszméletlen hosszú sor áll, és az isten tudja miért, aznap mindenki áfás számlát kér előttem, és akkor is, amikor a kollégáimmal kerülök konfliktusba. Nekem ilyen elterelő hadművelet a zene, az olvasás, a dekorálás, de még a takarítás és a rendrakás is. És minden olyan tevékenység, amikor egyedül lehetek kicsit. Talán a világ is jobban jár, ha elvonulok ilyenkor. Például linzert sütni. Múlt hétvégén sikerült elkészítenem egy nagy adagot és egyenként becsomagolnom. Jövő héten pedig elajándékozom azoknak, akik még szóba állnak velem az apróbb konfliktusok ellenére 🙂 és azoknak is, akikkel sikerült barátságosnak maradnom ebben az őrült hónapban.

De mindezek ellenére naponta felteszem a kérdést magamnak: hol vannak azok a bizonyos régi decemberek?

Karola